Cikkek, Kiállításmegnyitók

2022

Metafizikus Absztrakt 

(Balázs Alfréd festőművész kiállításának megnyitója)

Handó Péter megnyitó beszéde: 

2022.09.02. Balassagyarmat, - ARTERIA GALÉRIA

Tisztelt Hölgyek és Urak, Képzőművészetet Kedvelők!

Sokunkat olyan világban neveltek, melyben az anyagelv uralkodott. Azt sulykolták a tudomány nevében belénk, hogy minden csupán fizika és kémia dolga. Az élővilágra vonatkoztatottan biofizikáé és biokémiáé. Vagyis minden megmagyarázható az anyag természeti törvényeinek ismeretéből. Csakhogy a világ jelenleg ismert állapota az anyag természeti törvényeiből egyre kevésbé magyarázható meg. Akkor sem tehető meg ez hibátlanul, ha figyelmen kívül hagyjuk az ember absztraháló képességeit. Azt, hogy a világot egyszer ilyennek, egyszer olyannak képes látni. Mert amikor lát – vagy szemlél –, fókuszálva lát. Mindig az a lényeges, amire összpontosít, amihez tapasztalati úton hozzájuthat, sosem az egész. Ez lesz a viszonyítási alapja, a világa megértésének fundamentuma. Ám érthető-e a világ egyetlen pontból?

Aki egy kicsit is nyomon követte az elmúlt félévszázad fejleményeit, az pontosan tudja, hogy az anyagelvűség hány sebből vérzik például az univerzum vonatkozásában, amit különböző – már-már bizarr – elméletekkel próbálnak a tudomány művelői tapaszolni. A térgörbület és a szingularitás bizonyítását követően bevezették a galaxisok egyben maradását lehetővé tevő sötét anyagot, majd a világegyetem gyorsuló tágulása miatt a sötét energiát. Sőt, ma már egyre több asztrofizikus párhuzamos világokról beszél, a fekete lyukakra pedig átjáróként, „féreglyukként” tekint, akár egy scifi-író. Tehát olyan párhuzamos világokról, amelyek mindegyikében teljesen más törvények uralkodnak, uralkodhatnak.

Fikció ez vagy metafizika?

Ami szentségtörés nélkül kijelenthető: a tudomány is igyekszik valamit kezdeni az irreális jelenségek miatt feltételezhetően létező, ekként észlelhetőnek mondható anyagszerűn túlival. Azzal, aminek az ész már nem képes az azt magyarázó okát föllelni, de ettől függetlenül kell, hogy legyen mögötte, benne valami, mert „különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”, éppen úgy, mint vers nélkül. És ez a valami pontosan úgy hat, ahogyan azt a teremtés hatodik napjától teszi. Pont.

Elég körbetekinteniük, hogy tapasztalják: Balázs Alfréd művészete a teremtő erejével hat. Az ő világteremtő erejével. Ugyanakkor egy nagyon is létező valóságot tár elénk, amelyet transzcendensnek is nevezhetünk akár. Vagy szellemtől származónak. Attól a szellemtől, amely a világot áthatja és működteti. És mivel magunk is részei vagyunk a világnak, minket is áthat és cselekvésre sarkall. Akkor is, ha a különbözőségeinkben vagyunk leginkább azok, akik. Akkor is, ha észérvekkel nem tisztázható, mi és hogyan hat, és mikor, mit hoz elő belőlünk.

Bizonyára észrevették már, hogy a tér érzékeltetése mennyire erős hangsúlyt kap az itt látható alkotásokon. A végtelen igézetét nyújtják az elsötétített és az üresen hagyott felületek. Az előbbiek a dimenzióváltás helyei, az utóbbiakban realizálódnak a dolgok, a történetek, a létmódok. Ebben a világossággal telített térben organikus formák állnak össze és képeznek olyan szürreális valóságegységeket, amelyek olykor egymásba hatolnak, olykor termékenyítő átjárót nyitnak a másikkal történő egyesüléshez, olykor olyan párhuzamosságokat hoznak létre, amelyekben az egyik világ a másikban dagerrotípiaszerűen jelenik meg, olykor pedig világok viadalának, különböző minőségek találkozásainak, ütközeteinek, marakodásainak lehetünk a tanúi általuk. A felfedezhető szimmetrián belüli aszimmetriával a mozgás képzetét keltik a grafikák. A meghívón szereplő, vegyes technikával készült munkán például első ránézésre három egymással összeköttetésben lévő egységet figyelhetünk meg. A középső mintha olyan talajba hatolna, amely áttetsző, ugyanakkor ez az áttetszőség jellemezheti akár azt a bennem léckerítést idéző részt is, amelyből egy szemszerű tekint ránk, ívében pedig egy mancsain heverő gubbaszt. Feléje kihegyezett, tüskékkel átdöfködött ág nyújtózik a papíron túli sötét mélységben lévő, textilszerű objektumból. Részben ehhez, részben a kerítéshez kapcsolódik két szögesdrótszál, amely mintegy rögzíti a meditáló majomarccal rendelkező, gyűrött, helyenként természetes domborzattal szabdalt, textilköpönyege alól méretes késhegyet elővillantó alakot. Egyszerre része ennek az egységnek, ugyanakkor előtte és fölötte is áll, illetve lebeg. A kerítés fallá növő baloldala mögül lép ki egy fallikus jelleggel bíró nyúlvány, amely egy félbevágott kagyló sötét mélységével olvad egybe, ami akár a köpönyeg felgyűrődésénél látható piros félgömbből is kezdődhet. A kagylórésszel szervesen összekapcsolódó terület fodrozódása például barna csészegombáé is lehet. E mellé és fölé magasodik egy egy lábát mutató képződmény, amelynek mosogatótálhoz is hasonlító öble szegélye, akár egy feneketlen szájé, finoman barázdált. Fölötte egy nyúlt félprofil arcél. Elmosódó vonásai már-már egybeolvadnak a tál peremével. Az arcél lefelé folytatódva csüddé alakul és átnyúlik a tál fölött, szinte előtérbe nyomva a lópatát. A kép jobboldalán található nyúlvány, amely akár kancsókáé is lehetne, fölül egy épülethez kötődik, ahhoz szárasul, s onnan úgy lóg alá, mint esőerdőkben élő fajai döntő többsége a fákhoz. A kerítésen fekvő lény fölfelé meredő faroknyúlványából szögesdrót hatol a kancsóka alsó szelvényeinek egyik mélyedésébe. A kancsókát deréktájt benyomja egy tetőantennaszerű képződmény, amelyet öt vékony huzal kapcsol a farokcsúcs fekete tövéhez. A kancsóka antennával szembeni oldala mögött egy négyosztatú geometrikus forma áll, ami lehet egy épület szellőző nyílása is akár. Könnyen vizualizálható mélységek és magasságok játékából teremtődik a kép. Ám, mint kép, több, mint kép. Meditációs objektum. Nem pusztán a központi alak erős, befelé koncentrálást sugalló vonásai és a félprofil arcél szemüreg-nélkülisége miatt, hanem az összhatás okán. A finoman kidolgozott részletek, az összekapcsolódások és szétágazások, a színek és a formák, a különböző értelmezési lehetőséget kínáló struktúrák befelé vonzanak és szédítenek, Balázs Alfréd elmélyült gondolkodásáról vallanak, és arra ösztönöznek bennünket is.

Az itt kiállított anyag közül valamennyi ugyanezt teszi, ugyanezt végzi el rajtunk, ha hagyjuk a részletek és viszonyulásaik játékát, a teremtett világ játékát hatni. Hatni az időben, a térben és a téridőben. Hatni úgy, mintha a hatodik nap utáni pillanat itt és most örökkévalóságig rögzülne, pontosan ugyanúgy, mint – a tudomány feltételezése alapján – minden, ami volt, van és lesz, a feketelyuk eseményhorizontján.

Most itt, e szent pillanatban, mi is egy eseményhorizonton lehetünk, vagyunk, ahol az anyagelvűségnek még kell hogy legyen valamennyi létjogosultsága, de a lényeg mindenképpen azon túl van. Pontosabban szólva: Balázs Alfréd grafikáinak szellemi mélységében.

Éljenek vele!

Tekintsék meg a tárlatot!

Elhangzott: Artéria Galéria, Balassagyarmat, 2022. szeptember 2.

2016-08-16     " Amíg Élek festek!"

Közélet, Kultúra

 - beszélgetés Balázs Alfréd festőművésszel!

Azt vallja, hogy a hagyományok ismerete nélkül modern művet sem lehet alkotni. Művészetről szóló írásaiban pedig egyenesen kijelenti, hogy kiművelt szellem nélkül nem is beszélhetünk művészetről. Egyik legmarkánsabb füleki festőművészünkkel, Balázs Alfréddal beszélgettünk, akinek festményeiből tavasszal nyílt kiállítás a Városi Honismereti Múzeumban, és a Városnapokon leplezték le Hulita Vilmost ábrázoló szobrát a felsővár utcában.

A művészet kapcsán kiművelt szellemről beszél. Nem hisz az ösztönös művészetben?Ösztönösség nélkül nincs művészet. Az élet is az ösztönre épül. Persze az ösztön nem elég, csak egy alap, amely minden emberben megvan.

Most közelítsük meg a műalkotást a befogadó oldaláról. Az Ön festészete absztrakt, nonfiguratív művészet – ezt az elvont képet látja a néző. Viszont Ön szerint a művet verbális úton lehetetlen megérteni, azt írta: „A mű jelentéstartalmát szavakkal kifejezni nonszensz.” Mi segítsen akkor a befogadónak: kiművelt szellem, élettapasztalat?Nem feltétlenül, mert akkor minden embernek festőnek kellene lennie. A befogadó csak figyelmet és időt szenteljen annak, amit lát. Az emberek képtelenek megállni valami előtt, amit nem értenek. A nem értés nem a képből fakad, hanem belülről jön. A vizualitás időt igénylő valami, a mai világban pedig semmire sincs időnk. A verbalitásra azért nincs szükség, mert mellette fölösleges lenne a vizualitás. Egy kép attól absztrakt, hogy nem tudunk a képen konkrétumokat felsorakoztatni, de ez nem azt jelzi, hogy nincs jelentéstartalma.

Ön visszautasítja, hogy a művész öncélúan alkotna. Azt állítja, a művész célja, hogy alkotásában ki-ki meglássa saját arcát. De azért az alkotás folyamata megmarad a művésznek. Ahogy egy helyen írja: „Alkotás közben érzem, hogy igazán élek, létezem.”Az alkotás folyamata a legfontosabb. Az öncélúságot kizárom. Az alkotás nem öncélúság, nem önző dolog. Inkább misszióként, küldetésként fogható fel. Az alkotás nem véletlenül van.

Élet és művészet Ön szerint is elválaszthatatlanok. Mégis egyrészt azt állítja, hogy „a maga nemében minden mű elvont”, másrészt „a valódi műalkotás realitás”. Ezt a látszólag ellentmondásos egységet talán ezzel a kijelentésével fogta meg leginkább: „Képeim a kimondhatatlannak a tárgyi bizonyítékai.”Nemcsak a modern alkotás lehet absztrakt. Egy középkori oltárkép is elvont. Az absztrakcióban van egy érdekes jelenség: az emberek értelmetlen dolognak tartják, holott az csak másféle jelentéstartalommal bír. A művészet és élet egység, a művészet az életből táplálkozik. Én csak közvetítem a képet, ennek a közvetítésnek lesz a tárgyi bizonyítéka a kép.

Ahogy a művészetről beszélgetünk, folyamatosan az életről beszélünk. Olaszországi, ausztriai vagy angliai tanulmányútja elsősorban a szakmai vagy inkább az élettapasztalat szerzésére irányult?Mindkettőt segítette. Ahogy az élettapasztalatok, úgy a szakmaiak is formálják az embert.Amit a múzeumokban láttam, az teljesen más értelmezést nyújtott, mint amit a természetben megtapasztaltam. Amit a természetben látok, az egy kép. Egy festményen egy másfajta kép jelenik meg. Például egy Rembrandt-portré nem csupán egy embert ábrázol, hanem benne van az egész élete, amit a festő át tud hozni. Ettől festő, hogy megvan ez a képessége.

Budapest és a képzőművészeti egyetem is meghatározó volt a festővé válásában?Meghatározó volt, de én már egész fiatalon festő akartam lenni. Az iskola sok mindent adott, de magában az iskola kevés. Főleg a látásmód elsajátításában segített a művészeten belül. Ez segített az absztrakt festészet felé is. A rajz, mint olyan gyerekkoromtól érdekelt: hogy miként lehet rajzban kifejezni gondolatot, érzést, ami megfogja az embert. Ez valójában önkifejezés,melynek eszköze a művészet. 

Gyerekkorától festőnek készült, mégsem ilyen irányban folytatta középiskolai tanulmányait. Honnan jött a festészet?Nem volt egyenes az életút. Főiskolára is először Pozsonyba, Prágába jelentkeztem – Budapest a hetedik állomás volt. A környezetemben nem volt festőművész, ez belülről jött.

Visszafelé haladva az időben Fülekre érkezünk, ahol a legelején koptatta az iskolapadot,de ahol ma is él. A város most ünnepli 770. évfordulóját. Mennyire kötődik ehhez a városhoz? Tudatosan maradt itt?Nem véletlenül vagyok itt. És ez nem is szeretés vagy nem szeretés kérdése. Ez a dolgom, hogy itt legyek. Voltam a világban egynéhány helyen, és mégis itt kötöttem ki.

Az idei Palóc Napok és Füleki Városnapok alkalmával sor kerül Hulita Vilmos szobrának leleplezésére is. Az alkotás az Ön műve, de a város megrendelésére készült. Amikor a művész megbízást kap, akkor is ott az „alkotás öröme”?Valahol megvan, ha megvan az alkotói szabadság is. Hulita esetében ugyanúgy álltam hozzá, mint egy festményhez, amelyet úgymond szabadon készítek el. Az viszont kötött volt, hogy karakteres legyen, hasonlítson is arra, akit a fotók alapján látunk. Ha személyesen ismertem volna, modellt ült volna, teljesen más szobor születik. A fotók nem adják vissza a jellemvonásait, így ezek csak hozzágondoltak, feltételezettek.

Tervekről, közeljövőben esedékes kiállításokról kérdezhetem?

Most épp Losoncon is lesz kiállításom, de kiállítások valószínűleg lesznek. Az egyéni kiállítás híve vagyok, nem szeretem a keverék dolgokat. A csoportos kiállításoknál kevésbé ismerhető meg az alkotó és művészete. Terveim? Míg élek, addig festek.

Illés Kósik Andrea (Füleki Hírlap), fotó: Ayzen design 

_____________________________________________________

Balázs Alfréd

Metafizikai érintések 

 2016. 07.07. 

Kiállítás megnyitószöveg: Németh Bozó Andrea

Balázs Alfréd hagyományos művészeti technikákkal dolgozik, elsősorban fest, rajzol és saját

Németh Bozó Andrea
művészettörténész

vegyes-technikával alkot, de a szobrászat sem idegen tőle. Saját elmondása szerint újat és értékeset csak a régi ismeretével lehet létrehozni. Így van ez a festészettel is, hiszen az elmúlt korok mesterei ebben a műfajban is hatalmas tudást halmoztak fel, amit hiba lenne hagyni elveszni a feledés homályába. Balázs Alfréd festészete elmélyült tudásról tanúskodik, s ehhez az is hozzátartozik, hogy sajátos festői nyelvezetet, stílust alakított ki. Ez a nyelvezet a maga színvilágával, a misztikus fény-effektusaival, a festékrétegek változatos struktúráival,az ecset virtuóz módon való kezelésével mind-mind hozzájárul a kép metafizikai tartalmainak kibontakoztatásához. Művészetében két alapvető irányultság különíthető el: az egyiknél absztrakt formák
összefonódásából helyenként valóságos, vagy fantáziaszerű formációk bontakoznak ki,alakokkal átszőtt, buja kompozíciókat létrehozva . A másik esetben letisztult, homogén, geometrikus felületeket találunk, a leegyszerűsített formák és üres terek, a mélység és távolság végtelennel való összeolvadása – a gondolatok elcsendesedését, a lét lényegén való meditációt idézik meg. E két irányultság egyfajta egymást kiegészítő ellentétpárként is felfogható, az első a formák megteremtése, az aktivitást képviseli, a második az ürességet, a meditációt, passzivitást (gondoljunk csak a Zen c. kép együttesre). Párhuzamba állíthatjuk akár az ősi kínai hagyomány jin - jang párosával.  A művész mindkét képtípust egyidejűleg bontakoztatja, s nem egy képe átmenetet képez a két pólus között. A kiállításon is egymást váltva, egyidejűleg jelennek meg az üres és telített képek. Jellemzőjük még a többrétegűség, terek nyílnak bennük, mintha több dimenzió is helyet kapna rajtuk.
Kiemelkedő csoportot képeznek a konkrét motívumot, vagy egy-egy archaikus szimbólumot feldolgozó művek (pl. az ősi kultúráknak emléket állító képei – a Maya kor, egyiptomi, hettita, minószi kultúrák, vagy a keresztes háborúk vérengzéseire utaló „Imazászló” c. képe). Rajtuk a szín és a forma is gyakran jelképes, metafizikai tartalmakat hordoz, a motívum pedig plasztikusan emelkedik ki a ködszerű háttérből. Ezek a motívumok szimbólumokká válnak, s az időtlenség szférájából ragyognak ránk. Jelek, szimbólumok formálódnak plasztikussá a szemünk előtt, mintha kapuk lennének,amelyek mögött egy másik világ húzódik. 

Balázs Alfréd nemcsak festő, de gondolkodó is! 

Művészetének alapköve a transzcendens és az időtlenség. Befejezésül a művész szavait idézem, Minden mű a maga nemében elvont, akár  időszámításunk előtt készült, akár napjainkban. Lényegét nem a témája határozza meg és nem is az, hogy  régi-e vagy új, hanem a  vizuális nyelvezete. Az a mélyebb tartalom, (szín és forma) melyet magában hordoz. Ez minden korban, minden művész esetében személyes jellegű látásmódot feltételez. A mű a  vizuális nyelv révén fedi fel önmagát a művészi szubsztanciát tartalmazó, egyedi  látásmód révén. Verbális úton  lehetetlen megérteni.  A művészet absztrakt volta mindenkori metafizikai aktualitás, kortalan, és időtlen. Mindez, mint a művészet lényegét alkotó elv,  nem azonosítható a gyakorlati ész konkrétumával,  a verbalitással.

”Meghívó – július utolsó hetében egy beszélgetés a művésszel  !!!!

_________________________________________________________________________________

Balázs Alfréd Metafizikai érintései

Balázs Alfréd élénk, fénnyel telített színekkel ragyogó képei hellyel-közzel absztraktnak is nevezhetők, művészetét mégsem ilyen egyszerű behatárolni, hiszen festésmódja és stílusa is sajátos, többrétegű. Hagyományos technikákkal dolgozik, elsősorban fest, rajzol és vegyes technikával alkot, de a szobrászat sem idegen tőle. A metafizika és a transzcendencia művészetének alapköve: „A művészet absztrakt volta mindenkori metafizikai aktualitás, kortalan és időtlen” – vallja a művés

Művészetében két alapvető irány különíthető el. Képei egy részén absztrakt formák összefonódásából valóságos vagy fantáziaszerű formációk bontakoznak ki, buja kompozíciókat létrehozva. Más munkáin letisztult, homogén, geometrikus felületeket találunk: a leegyszerűsített formák és az üres terek, a mélység és a távolság végtelennel való összeolvadása a gondolatok elcsendesedését, a lét lényegén való meditációt jelentik. E két irány egyfajta egymást kiegészítő ellentétpárként is felfogható – míg az első, a formák teremtése az aktivitást képviseli, a második az üresség, a meditáció, a passzivitás képzetét kelti.

A losonci kiállításon egymást váltva, egyidejűleg jelennek meg Balázs Alfréd üres és telített festményei. És terek nyílnak bennük, mintha kapuk, dimenziók közötti átjárók lennének. A művész alkotásai között különösen izgalmas csoportot képeznek az ősi kultúrák archaikus szimbólumait feldolgozó képek, melyek a maja, az egyiptomi, a hettita, a minószi kultúra vagy akár a zsidó-keresztény hagyomány felé nyitnak kaput, s az időtlenség szférájából ragyognak ránk. A kiállítás július 31-ig tekinthető meg. (nba)

_________________________________________________________________________________

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim!

Köszönöm, hogy eljöttek, és megtisztelik jelenlétükkel e nagyszerű kiállítást.

Külön nagy megtiszteltetés számomra, hogy Balázs Alfréd Művész Úr rajzaiból és festményeiből összeállított kiállítását megnyithatom. 

Itt Füleken is, de bátran mondhatom, hogy határon túl, Magyarország szerte is elismert, és nagy megbecsülésnek örvend Balázs Alfréd festőművész, aki az elvont művészek kevés tagot számláló csoportjának, - a mai magyar kortárs absztrakt festészetnek kiemelkedő alakja, -  a magyar alkotók országos egyesületének tagja, valamint számos hazai és külföldi kiállítás aktív résztvevője.

Polihisztor, aki több művészeti ágban is jeleskedik, megmutatva nagyszerű tehetségét, hiszen nem csak festőművészként, de szobrászként, és íróként is számos mű megalkotója, és létrehozója.

Balázs Alfréd festészeti tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte Molnár Sándor Kossuth díjas festőművész osztályában, ahol is nagy hatással volt rá mestere képi és formavilága, a festőjóga tanítása, az a mély tartalommal átitatott szellemi közeg, melyben Alfréd művészi formanyelvezete alakult és formálódott, s mely alapok elsajátítása által egy teljesen sajátos és egyedi képi kifejezési formát hozott létre, mely egyfajta védjegye is lett művészetének.

Alfréd a Metafizika Mestere!  s ez a Mesteri tudás, nem csak életét, de festői hitvallását, képi kifejezésmódját is mélyen áthatja.  Akik ismerik őt, tudják, hogy több mint 2 és fél évtizede szinte szerzetesi alázattal kísérli meg újra és újra kifejezni azt a művészi alapállását, melynek mondanivalója az, hogy hogyan képez egységet számára művészetében az alkotás szabadságában rejlő forma és tartalomvilág együttes, univerzális jellege.  Itt látható szénrajzaiban, tus képein, festményeiben mindannyian felfedezhetjük ezt a mély, mindent átható egyetemes művészi alapállást, mely képeiből árad. Alfréd minden alkotása ÜZENET, melyben kivétel nélkül megtapasztalható az az egyedi és egyéni nézőpont, amely a művészi ihletben meglátott, a képeken kifejezésre jutó, valóságon túli örök értéket kifejező szemléletet hangsúlyozza. Olyan metafizikus látásmód ez, mely keveseknek adatik meg, s kevesek azok, kik e látásmód mentén művészi nyelvezetbe öntve tárják elénk a lényeget - Hiszen festményeinek igazi kötőanyaga a lét erejéből táplálkozik.

Valóság és kép(zet) szoros kapcsolatával, egyféle intenzív képlátással áll szerves összefüggésben a festő, melyben - Hamvas Béla gondolatával élve - úgynevezett archaikus látásmóddal rendelkezik, s mely maga a spirituális valóságszemlélet.Alfréd művészetének jellegzetessége ez a spirituális látásmód, melyben egyszerű, letisztult formai elemekkel dolgozik, és kozmikus értelmezésben tár elénk mikro és makro világokat, dimenziókat. A képein megjelenő ismétlődő formai elemek mellett, gazdag felületi megnyilvánulásokat, változóan szituálódó momentumokat láttat. Képeinek szerkezeti rendjét és ritmikai egységét a transzcendencia hatja át, szín és alakváltozásban is az örök változatlan egység dominál.

„Képeim csendes meditációk” – vallja Balázs Alfréd.

S e meditatív álláspontban egyben hangsúlyt kap az alkotás szabadsága, mely tartalmiságában hoz létre sajátos, egyéni, és mégis univerzális világokat. Megfoghatatlanságuk ellenére ezeknek a rajzoknak, tusképeknek, festményeknek mitikus kisugárzásuk van, melyben az Időtlen körforgás, egyben maga az állandóság. ………..Nyugalom, és megbékélés…….

Balázs Alfréd rajzain, festményein e békesség határtalansága fedezhető fel absztrakt szimbólumok organikus és tört - olykor szögletes- formák rendszerében, mely szinte élő egységet képezve adja meg  a kép alap hangulatát, kvalitását, jelentéstartalmát – átélhetőségének élményét. Festményei megalkotásakor e szimbolikus rendszer mentén haladva használja mély tónusú telített koloritjait, melyben a világokat teremtő gondolat, természetszerűleg tárgyiasul, és ölt méltó képi formát.

Alfréd szerint: - „a fénnyel áthatott, átszellemített tiszta szín, transzcendenciát, misztériumot, rejtélyt és titokzatosságot vetít a képbe”,  

E gondolat mentén Alfréd e festői mesterségbeli tudását, tudatosan alkalmazza színválasztásában és színviszonylataiban egyaránt. Gazdagon megmunkált felületi rétegekkel, színeinek dinamikájával, lazúros, olykor leheletnyi egymásra festett színeivel dolgozva, a „fényszínek” sajátos alkalmazásával, valamint a formai elemek játékával (sűrűsödésével és ritkulásával) egyéni gesztusokkal, - a tág,… időtlen tér dimenziójába emeli a nézőt.

Balázs Alfréd művészként egyfajta médium és közvetítő szerepet tölt be egyben, aki absztrakt képein keresztül, gazdag strukturális és formanyelvezetében láttatja velünk a belső valóságot, azt a sajátos szellemiséget, és művészi látásmódot – mely képeinek láttán elevenné válik bennünk, és életre kel.

Engedjük át magunkat e látványnak,….. időzzünk el a képek előtt,……merüljünk el ebben a sajátos jellegzetes atmoszférában, hogy a művész által alkotott tér dimenziójába beléphessünk - és képi világának tiszta, mély üzenetét átélhessük.

Köszönöm a megtisztelő figyelmet!

Ez úton gratulálok a Mesternek, és a kiállítást megnyitom!

                                                                                                                               Pécsi Ágnes

                                                                    Képzőművész, Művészetterapeuta       

_________________________________________________________________________________

Gömörország 2013, XIV évfolyam/ 2 szám

Németh Bozó Andrea

 Az örök érvényűség tükrében

Beszélgetés Balázs Alfréd festőművésszel

Balázs Alfréd idén töltötte be 50. életévét, 1963-ban született, Füleken él és alkot. Budapesten, a Képzőművészeti Főiskola festő szakán tanult, ahol a mesterképzést is elvégezte. A főiskolára Földi Péter, somoskőújfalui, Munkácsi, Kossuth és Prima Primissima-díjas festőművész készítette fel.

Balázs Alfréd olyan kortárs festő, aki nem új technikai lehetőségekkel próbálkozik, hanem formavilágában és tartalmiságában hozott létre egy sajátos, egyéni, és mégis univerzális világot. Olyan művészember, aki elkötelezte magát a művészetnek, tehát hivatásként éli azt. Erejét és idejét az alkotás folyamatának szenteli, dacolva a pénztelenséggel és az ezzel járó viszontagságos körülményekkel. A valódi és igazán értéket teremtő alkotómunka azonban egész embert igényel, s egyfajta időtlenséget – olyan elmélyülést és koncentrációt, amiben az ember csak akkor tud kellő ideig megmaradni, ha nem zavarják a külvilág zajai, ha idejét és figyelmét nem forgácsolják szét az órákra, percekre beosztott teendők és kötelességek. Ahogy a gyermek számára sem létezik idő, amikor játszik. Számára nincs fontosabb tevékenység a játéknál, amelyben újrateremti világát, ahogy a művész is teszi alkotás közben. A lélek az időtlenségből érkezett ide, a tér és idő dimenzióival behatárolt világba, ahol a határtalan léleknek szigorúan szabályozott keretek közé kell beidomulnia.  Beosztani idejét olyan tevékenységekkel, amelyek nem, vagy csak kevéssé érintik a lét lényegét.

Balázs Alfréd eredeti festőművész, aki hisz a hagyományos, évezredes technikákban, amilyen a rajz és festés, s hogy velük ma is lehet eredetit, valódit, értéket létrehozni. Vallja, hogy a művész feladata örök érvényűt alkotni bármilyen korban él is, s bármilyen technikát alkalmaz is a kifejezéséhez. Alkotásaiban az idő (mozgás vagy mozgalmasság) és az időtlenség egyszerre van jelen.

Művészete absztrakt, amennyiben elvonatkoztat a valóságtól, ill. inkább mögöttes tartalmakra hívja fel a figyelmet. Képein megjelennek szimbólumok, köztük kulturális jelképek, de egyetemes érvényű ősképek is. Festményein tehát a szín és a forma egyaránt jelképes tartalommal bír, ezek segítségével hívja elő a transzcendenst. Mondanivalójának kifejezéséhez gyakran használ kiindulópontnak történelmi, vallási motívumokat, szimbólumokat, amit sajátos módon tölt meg tartalommal, egyetemessé emelve őket. Ezek a motívumok egy másik dimenzióban születnek újjá képein, s örök érvényű igazságokra mutatnak rá.

Festményeinek, rajzainak képi világa állandó mozgásban van, alakzatok sűrűsödnek össze bennük, vagy tágas terek, ködbe burkolt hátterek köszönnek ránk. Bennük teremtődnek meg a művész belső világának kivetülései. Néhol a valóság alkotóelemei látszanak felbukkanni, hogy a következő pillanatban el is tűnjenek, helyet adva újabb, valós vagy irreális formációknak.

A formák sokaságából és egymásba szövődő bonyolult rendszeréből aztán eljutunk az egyszerű, tiszta formákig, a négyszögig, vonalig és a homogén felületekig. Ezek az ún. „forma nélküli“ képek is a művész lényeglátását fejezik ki: a kép lecsendesedik, s velük együtt a gondolatok is elcsendesednek, mint ahogy a vihar utáni tó felszín tükörsimává válik. Hasonló érzés lehet egy nagyváros forgatagából kikerülni a széles puszták tágas síkjaira, ahol meglátjuk az eget, a napot, az égitesteket, a végtelenség érzetével átfogahtjuk az elénk táruló távlatokat, tisztán láthatjuk életutunkat és annak lényegi értelmét.

Balázs Alfréd nemcsak művész, gondolkodó, de író is – nemrégiben jelent meg A bizonyosság jegyében című kötete. Az alábbi beszélgetésben kibontja gondolatait a művészetről, alkotásról, az életről és a korról, amelyben élünk – mindezt az örökérvényűség tükrében.

Beszélgetés Balázs Alfréd festőművésszel

- Az idén lettél 50 éves, hogyan foglalod össze és értékeled az eddig elvégzett munkádat - persze itt most elsősorban a hivatásoddal kapcsolatos dolgokat értem.

- Ha elégedettségről kell beszélnem, akkor arról annyit tudok mondani, hogy nem az a kérdés, elégedett vagyok-e az eddigi munkámmal vagy sem, hanem arról, hogy ha festek, akkor elégedett vagyok. Hogy mennyire elfogadott amit csinálok, az nem annak a függvénye, hogy híres vagyok-e vagy nem. Ez a dolgom, ezt csinálom. Számomra ez az életemnek egy igen fontos tényezője, ami a művészi identitást jellemzi.

- Hogyan tudnád jellemezni a művészi világod alakulását, hiszen a képeid ránézésből tükrözik a kézjegyedet.

- Most hogy 50 éves lettem, elmondhatom, hogy kialakult egy művészi kifejezésmód, ami jellemzi a munkásságomat. Stílusnak éppen nem nevezném, tehát nemigen tudnám besorolni valamiféle irányzatba, bár már voltak, akik felvonultattak megnevezéseket. Egy barátom és volt osztálytársam például "metafizikus absztraktnak" nevezte, ami szerintem igen találó - mondtam is neki, hogy kisajátítom... (nevet). Mivel jó barátságban vagyunk, gondolkodásmódunkat illetően is közel állunk egymáshoz, ő elég jól ismeri a műveimet és a belső törekvéseimet is - ezért is gondolom jónak a meghatározását. Bár nem szeretek kategorizálni, de valamilyen szinten ez utat nyithat a néző felé.
Általában minden igazi művész az istenit keresi, tehát a lét kérdéseit feszegeti. Állítom, hogy az isteni kifejezéséhez a művészet kevés. Feszegetni lehet, de teljes valójában megmutatni nem. A transzcendencia az önmaga, de nem adódnak hozzá semmiféle járulékok, tehát teljességgel kifejezni sem lehet. Szavakkal se, de képekkel se - mert a kép is már csak leképeződés, de nem maga a lényeg. Tehát egyik oldalon van a transzcendens, a másikon pedig a realitás, amit létrehozunk szavakkal, képi úton, zenével vagy egyéb módokon, más kommunikációs eszközökkel. Persze egy képet megint csak nehéz szavakkal meghatározni. Pedig ezt gyakran elvárják a művésztől. Nagyon ritkán fogalmazom meg szavakkal azt, amit festek. A képet vagy látják, vagy nem látják. A vizuális kommunikáció nem azonos a verbális kommunikációval. A vizuális megfogalmazás is közlés, csak úgymond csendes közlés. Aki erre vevő, az felfogja. Aki nem az valószínűleg nem vizuális típus, tehát nála a vizualitás nincs úgy kifinomulva. Ez nem feltétlenül hátrány, mert lehet hogy más téren viszont neki van kifinomultabb vevőrendszere.

- Említetted, hogy a transzcendenst meg lehet közelíteni képekkel, de kifejezni nem lehet. Ki tudod ezt fejteni?

- Megpróbálom, de nem biztos, hogy sikerül. A kép tulajdonképpen forma, a transzcendens pedig paradox módon forma nélküli „forma”. Tehát a képi világba beleágyazva a transzcendens formaként jelenik meg, de alapjában véve az nem forma. A forma már csak annak a leképezése, semmivel sem rosszabb, de már nem egy vele. Ez olyan, mint mikor a tükörben látod a tükörképedet, de az nem te vagy. A tükör a transzcendens, a tükörkép benne az illúzió. Aki a tükörbe belenéz, nem a tükröt látja, hanem magát - azt mondja, hogy ott vagyok én. Az én tehát a realitás, a tükör meg a transzcendens. Az örökérvényű valóság.

- Hogyan tudnád jellemezni művészi pályafutásod szakaszait - voltak-e esetleg olyan korszakok, amikor törekvéseid más irányt vettek?

- A kifejezésmódomról soha nem próbáltam áttérni másfélére, esetleg arról lehet szó, hogy azon a kifejezésmódon belül, ami engem jellemez, történtek változások. Mivel minden változik, ilyen módon természetesen ez is változott és változik a mai napig.

- Hogyan találtál rá erre a saját kifejezésmódodra?

- Valójában ez már megvolt bennem, csak elő kellett csalogatni. Erre volt jó a hét év egyetem, ahol sok mindent kipróbáltunk. Volt egy nagyon jó mestertanárom, Molnár Sándor, Kossuth-díjas festőművész, aki mint útmutató a művészeten belül is kitűnő volt. Azokat a mögöttes tartalmakat, amiket egy kép közvetít, már azelőtt is éreztem, csak nem tudtam elég jól kifejezni. Szóval erre ő adta meg a választ, vagy ha úgy tetszik, receptet. Mintha tőle kaptam volna egy igazán jó orvosságot, amitől kitisztul a torz kép és egyúttal a látás is pallérozódik, ami aztán a művészi kifejezésmódban lecsapódik. Molnár Sándorról azt kell tudni, hogy Hamvas Béla követője volt, maga Hamvas sok útmutatást adott neki. Pl. sokat foglalkoztatta a hely szelleme, géniusza – tehát hogy minden helynek, régiónak van géniusza, mint pl. beszélhetünk palóc géniuszról, vagy Erdély géniuszáról stb. Ez a szellem megnyilvánul az ott élőkben, s az ott élő művészekben is. Ezek a jellemzők közös pontra jutnak a képen belül és rámutatnak arra a helyre, vagy népcsoportra, ahonnan az illető származik. Persze ez ugyanúgy egyetemes. Ma ugye a nyugati kultúra a mérvadó, a non plusz ultra, de ez megkérdőjelezhető, mert elég silány lett és kiüresedett – de nem a szó nemesebb értelmében lett üres, hanem az értetlenség tette azzá. Mert mímel valamit, amit egyetemes értelemben nem neveznék művészetnek. Amíg a művészetnek volt tartalma, addig a művészet valóban művészet volt –ahogy a régebbi korokban is. A 20. században viszont ez a tartalom fokozatosan elveszett. Kandinszkij még utal a „Szellemi a művészetben” c. könyvében arra, hogy számára is a mögöttes tartalom a fontos, a belső, ami a külsőt létrehozza. Ez olyan, mint a lélek és a test viszonya – a lélek hozza létre a testet, és az fontosabb, mint amit látunk. Mert ugye a test mulandó, akárcsak a kép, vagy szobor vagy egyéb alkotás.

- A művészetedben hogyan bontakozott ki a megtalált kifejezésmód?

- Fokozatosan. Ráéreztem az általam fontosnak tartott tartalmi tényezőkre, amelyek a későbbiek folyamán is jellemzőek maradtak a munkám során. A lényeg, hogy mindig volt egy alapképlet, amitől nem tértem el. A formaképzés mindig megmaradt annak, ami volt, de azon belül a formai meghatározásokat szerteágazóbban kibontottam. Alapjában véve egy módszer ez, ami gyakorlatilag lehetővé teszi az egész képen belül azt a fajta megnyilvánulást, ami minden négyzetcentiméterre jellemző. Úgy van tehát összerakva a kép, hogy egységet alkosson innentől idáig – azaz az egyik végétől a másikig. Tehát hogy harmónia legyen. Mert ha nincs harmónia, akkor nem is beszélhetünk képről. Úgy is mondhatnám, hogy a képi harmónia a lelke az egésznek. Szépség és ugyanakkor esztétikum is. A harmóniát a transzcendens adja meg benne, ami mondjuk geometriaként van jelen egy műben (itt a képi geometriára, vagy a szellem geometriájára gondolok).

Ugyanakkor az emberben születésétől fogva benne van valami lényegi irányultság, okozati meghatározottság, ami akkor is előtüremkedik, amikor másfelé kacsintgat. Ez a determináció mindig visszatérített, amikor valamennyire eltévelyedtem magamtól.

- A te esetedben mi volt ez a determináció?

- Ez a beállítódás születéstől fogva kell, hogy legyen, tehát nem lehet kitalálni. Nehéz ezt meghatározni, leginkább a transzcendenssel tudnám jellemezni. Az mindennek a mozgatórugója, mindegyik képemen a központi téma. Ami a kifejezésmódot illeti, az lehet változó, de a tartalmi háttér nem. Kifejezésmódban sok lehetőség nyílik arra, hogy ugyanazt a dolgot számtalan módon kifejezhetem. Bármilyen formanyelvet is használok, mindegyiken keresztül ugyanaz az erő hat, mert ugyanazon a szűrőn keresztül jelenik meg.

- Hogyan tudnád meghatározni egy-egy alkotói korszakodat?

- Biztosan fel lehet osztani valamiféle korszakokra. A kezdeti képeimen még érezni a keresés bizonytalanságát. Ezt az időszakot kísérletinek nevezhetném, ami egy fontos állomása annak, ami most van. Sok mindent kipróbáltam, formaképzés terén és technikailag is, s az volt a feladatom, hogy a kettőt egy olyan valamivé gyúrjam össze, hogy az erőt sugározzon. S annak az erőnek jellemeznie kell az egész alkotást. Úgy érzem, hogy ezt sikerült elérnem.

- Mi a helyzet a "forma nélküli” képeiddel?

- Ez nem egy szakasza volt az eddigi pályafutásomnak, hanem egy olyan út, amely párhuzamosan haladt és még nem ért véget. A "forma nélküli" kifejezés sem teljesen megfelelő, mert már maga a kép keretezett síkja is egy formát ad. Ha egy ilyen keretre kifeszített vásznat lefestünk egy színnel, már az is kép, de üres, nincs benne lélek. Nem nyilvánul meg benne a transzcendens, legalábbis nem úgy.

A "forma nélküli” képek festését nem zártam le, tervbe van véve a folytatásuk, de nem tudom, hogy fog megvalósulni. Elég beláthatatlan, mert egy ponton túl már beletorkollik – a szemlélő szempontjából – egyfajta érthetetlenségbe. Tehát a "minden művészet" szlogenje felé. Duchamp amikor kiállította a vécékagylót, a művész szerepét nem az alkotással, hanem a láttatással határozta meg, s ő valószínűleg belelátta a tárgyba a transzcendenst, csak félreértették őt. Így ha manuális szempontból nézzük a vécékagylót, művészi értéke gyakorlatilag nulla. Ha viszont tartalmi szempontból nézzük, akkor értéke egyenlő lehet a nagy műalkotásokéval.

A „forma nélküli” képeimen a színen keresztül nyilvánul meg a transzcendens, mivel az lényegi momentuma a képnek, akár üres a kép akár nem. Ha nem lenne szín, nem lenne kép sem. Még a fekete-fehér (ami egyébként nem szín) tónuskülönbségeivel is érhető el színhatás. Legújabb képeim szénrajzok, vagy vegyes technikával kombinált rajzok. A szénrajzon belül a tónusok a színek. A tónusokon keresztül hasonló színskálát vonultathatsz fel a fekete-fehér rajzokon, mint amilyeneket színnel a festményen.

- Hogyan viszonyulsz a mai, kortárs művészethez?

- A kortárs művészethez való viszonyomat értékelhetem pozitívan és negatívan is. Önmagában egy megkérdőjelezhető fogalom, mert mit nevezünk kortársnak? A művészet örök érvényű az én olvasatomban, ami azt jelenti, hogy valójában nincs olyan, hogy kortárs, csak esetleg mi nevezzük annak.

- Kétféleképpen értelmezhetjük a kortárs művészet fogalmát: a tágabb értelem szerint kortárs mindaz, ami korunkban megfogan és alkotásként megszületik, s valamilyen szinten magán hordozza korunk művészeti nyelvezetének a bélyegét. A másik értelemben a kortárs művészet kifejezés inkább egy trendi művészeti irányzatot illet, amely abszolút nemzetközi és kozmopolita.

- Igen, itt kezdődik, a trendinél. Mert nem biztos, hogy ami trendi, az művészet is. Nagyon sok olyan dolog születik, amelyet nem tudok művészi alkotásként értékelni, s mégis többnyire ezek töltik be a kortárs galériákat, kiadványokat meg mindent. Szerintem kellene egy határt szabni a művészetnek, mert ma szinte bármi lehet művészet, akár még az ürülék is. De vegyük például Rembrandt-ot, őt nagy művésznek tartják a művészettörténészek is. Mégis, Rembrandt tőlük függetlenül is nagyot alkotott, és amit ő letett az asztalra - az le is van oda téve mind a mai napig. De mi lesz azokkal a trendi művészetekkel, amelyek csak fellobbannak, mint a szalmaláng, de nincs örök érvényük, és nem is lesz. Azt már most látom, hogy nem lesz értékük, mert tartalom nélkül valók. Beléjük lehet magyarázni filozófiai téziseket, de alapjában véve a lényeg nincs bennük.

Így értelmezem a mai kortárs művészetet. Közéjük tartozom, de azokat az értékeket vallom, amelyek a régebbi korok művészetét jellemzik. Véleményem szerint ez egy olyan folyamat, amelyben nem lehet újat alkotni. Mondják, hogy csak az a jó művész, aki újat alkot kortársként. Ez hülyeség, mert kortárs lehet ugyanúgy El Greco, vagy Cézanne, akik a saját korukban újat alkottak, de mégis az örökérvényűség jellemzi a műveiket. Az igazi értékeket nem a kor határozza meg, és nem azok az emberek, akik ilyennek vagy olyannak értékelik magát a művet.

Persze a ma élő művészetnek is megvan a sajátos formája, hogy milyen, az most mellékes, de mégis forma és korhű. Szóval hűen tükrözi ezt a szétzilált, magamutogatós, egoista kort. Ez a kor tehát a művészeten belül is tükröződik oly mértékben, hogy a művészi identitást is átértékeli egyfajta értelmetlen magamutogatásba, amit sokan követnek. Ebből szándékosan kivonom magam. Azért is vagyok úgymond ilyen magánzó, mert nem vagyok hajlandó ennek behódolni. Nem látom értelmét úgy létrehozni bármit is, hogy ne legyenek meg benne az örökérvényű értékei. Merthogy azt mondják, hogy a művészet örök. Így viszont, ahogy ma „művészkednek” valakik, nem lesz az, mert csak elsilányul és elhal.

- Tehát a kortárs művészetnek ma is megvan az a szerepe, hogy tükrözi a kort és annak értékrendjét, csak nem emel föléje, elmarad a katarzis élménye, ami viszont a művészetnek szintén egy fontos szerepe kellene, hogy legyen. Te hogyan látod ezt?

- Igen. Az mindenképpen a pozitívuma, hogy tükrözi a kort. Csak annyira múlandóvá teszi a művészetet is, hogy pont e miatt az elértéktelenedés miatt válik nem örök érvényűvé. Eleve pusztulásra ítéltetik. A kortárs művészetben is bizonyára vannak olyan tényezők és olyan jellemzők, amelyek megvétózzák azt, amit elmondtam, mert biztosan vannak ott is értékek, csak másmilyenek. Ezek is a kort tükrözik.

Vannak katartikus művek, amelyek nem feltétlenül drámaiak, mert nem kell ahhoz drámainak lennie egy műnek, hogy katarzist okozzon. Ha például megnézel egy Vermeer művet, ott nincs dráma. Gyakorlatilag egy olyan űrt érzékeltet, amely nélkülözi a drámát – időtlen jellege van. Elég annak a megérzése vagy ráérzése, hogy mit tartalmaz a mű. Ha azt a tartalmat felfeded, akkor az már eleve okozhat katarzist, függetlenül attól, hogy maga a mű drámai-e, vagy sem.

- Tulajdonképpen a drámát önmagában hordja az ember, tehát vannak egyéni drámáink.

- Igen, a néző belevetítheti a műbe a saját drámáját, és azon keresztül katarzist élhet át. De nem mindenkiből vált ki egy mű katarzist. Persze az attól függ, mennyire nyitott az illető, mennyire tudja felvenni az adott művel a kontaktust.

A mai kor nem nélkülözheti a drámát. Különben is manapság mindenre drámaian tekintenek: időjárásra, viharra, bármire. Korunkat a pánikvilág jellemzi.

- Nevezhetnénk mesterségesen felpumpált félelemmel és szorongással teli világnak is. Ezt a fajta drámaiságot azonban szatirikusként is felfoghatjuk, nem?

- Igen. Viszont alapjában véve nem drámának élem meg sem az életet, sem a művészetet, hanem olyannak, amilyen. Ha ilyen, akkor ilyennek adatott és kész.

- Mondtad, hogy nem kell egy képnek drámainak lennie ahhoz, hogy katartikus legyen. Én mégis látok drámaiságot a képeidben.

  

- Igen. Tulajdonképpen a képeimen nem a szatirikus formáját jelenítem meg a drámaiságnak, mert akkor karikatúra jellege lenne, hanem magát a drámaiságot, általánosságban. Tehát próbálok művészi megfogalmazást adni a drámának. Nem lehet a drámát teljes mértékben nélkülözni, mivel ebben élünk, ebben létezünk. Persze valahol szatirikus is ez az egész, de a megfogalmazás nem az. Inkább olyan drámaiságról van szó, ami feloldja a drámát egyfajta katarzisban. Ez az, ami a mai művészetből többnyire hiányzik, de ami megvan mondjuk Rembrandtban. A képeim közül például a Lélekmadár című kimondottan drámai jellegű.

- A festményeken és rajzokon kívül készítesz szobrokat is.

- A szobrászatom lényegében ugyanazokon az elveken alapszik, mint a festészetem. A szobrászat mindig is érdekelt. Tény, hogy nem vagyok szobrász, csak festőként szobrászkodom – ennek biztosan így kellett lennie, de a szobraimban is igyekszem az egyetemest érzékeltetni, amit a képeimen. Hogy ez többé-kevésbé sikerül-e, döntsék el azok, akik látják. Szobraim egy része szponzor híján nincs bronzba öntve. Megmintázva most is van vagy nyolc-kilenc darab. De nem gyártom, ha nem áll módomban kiönteni őket.

- Hasonló motívumokat használsz a szobraidnál is.

- Megpróbálom azt az absztrakt jelleget megjeleníteni három dimenzióban, ami a festményeken is látszik.

- Hogy születik egy szobor?

- Úgy mint egy kép. (nevet) Nehéz megfogalmazni. Képletesen szólva hasonló a folyamat a gyerek születéséhez. Az alapgondolat mindenképpen elsőrangú: megfogalmazni a kifejeznivalót. A három dimenzió teljesen más, mint a két dimenzió. A képen a teret érzékeltetem, de a három dimenzióban eleve ott van a tér, amit ki kell használni. A szoborba a teret bele kell építeni. Annyiban talán nehezebb feladat, hogy azt az egységet, amit a képen a szín és a forma képez, a szobornál a tér meg a forma képezi. A szobornál a színnek nincs olyan értelemben jelentősége, mint a kép esetében. Na meg persze a szobornál ott a fény-árnyék, annak modulációja, érvényesülése, ami a formát teltebbé teszi.

- Egyes képeiden konkrét formák is megjelennek, fontos ezeknek a tartalmi jelentésük, jelképiségük?

- A formának kell hogy legyen tartalma, mert a forma tartalom nélkül nem létezhet. Sem a művész nem hozhat létre formát tartalom nélkül, sem a „teremtés“.

- Vannak olyan képeid, ahol egy konkrét formát jelenítesz meg, amely általában véve is az, ami. Tehát mondjuk az Imazászló című képeden tényleg egy imazászló van. Mennyiben függ össze a kép tartalma a forma szimbolikus jelentésével?

- Az Imazászlón van egy konkrét forma: maga a zászló, mint jelkép. Ez a jelképszerűség van felfokozva színnel és formával. Mert önmagában véve, ha csak lerajzolnám a zászlót egy sima vonallal, akkor csupán maga a szimpla jelkép lenne, ami mint kép (alkotás) nem kelti fel különösebben a figyelmet, s nincs meg az a teltsége. Jelentőségét a színnel adom. Na és mivel a vörös szín dominál rajta, ez a monokróm jelleg is azért van, mert abban a korban amikor az imazászló még zászlóként kötődött a vallási trendekhez, akkor ahhoz vér is kapcsolódott. Ezt szimbolizálja a vörös szín. Ehhez még hozzájárulnak a keresztény vallási intrikák és egyéb visszásságok, amik a kort és benne a vallást jellemezték. Az Imazászló tehát annak a korszaknak a demonstrálása egyéni megfogalmazásban.

- De ugye ebben kritika is van?

- Nincs. Ez inkább egy jelzés. Figyelemfelkeltés arra, hogy a vallás nem csak az, amit hirdet, hanem két oldalú. Van benne jó is meg rossz is. Ez az alapelv mind a mai napig érvényes minden más dologra is a világban, de erre ne térjünk ki.

- Van egy festménysorozatod „Letűnt korok“ címmel.

- Igen, ezt a sorozatot ugyanaz jellemzi, mint amiről a Imazászló kapcsán beszéltünk. Feldolgoztam az óegyiptomi, sumér, maja, minószi és a pelazg kultúrákat.

- Nemrégen volt kiállításod Budapesten, ahol a legújabb képeidet, vegyes technikával kombinált szénrajzaidat mutattad be. A kiállításod címe: SZAKREÁLIS. Beszélnél erről?

 - A cím tulajdonképpen a szakrális és reális egybeolvadása - már beszéltem arról, hogy hogyan értem. Érdekes hogy éppen és "véletlenül" Nagypénteken volt a megnyitója. A legújabb sorozat vegyes technikával készült, alapjuk a szénrajz, ehhez még jön a tus, akril és néhol ragasztok rá merített papírt is. Különleges ezeknek a technikáknak a kombinációja.

- Ma már azt tartják, hogy a művésznek nem elég csak alkotni, hanem tudni kell magát „eladni“, azaz menedzselni.

- Van Raffaellónak egy állítólagos mondása, hogy „a festő legyen gazdag“ – anyagi értelemben persze. De ő ezt azért mondja, mert ő gazdag volt. Az ő korában viszont a művészetet pápák, dózsék dotálták. Akkor a művészet együtt élt a társadalommal, nem úgy mint most, hogy a művészetet teljesen a perifériára nyomják. Érdektelenné teszik, vagy cirkuszi bohócmutatványt fabrikálnak belőle.

- Igen, de a régebbi korokban volt a társadalomnak egy közös kulturális nyelvezete.

- Pontosan ez a közös nyelvezet határozta meg az egész miliőt, amiben a művészet mozgott. De ma ez nincs, és ezért is silányodik el. Nem érdeke senkinek sem, hogy legyen, csak egyes érdekcsoportoknak, amelyek ennek függvényében kiválogatják a saját „művészeiket“, akik aztán az ő érdekeiket szolgálják. Hasonló a helyzet, mint a szocreál idején volt, csak most „demokreál“ van. Alapjában véve semmi különbség nincs.
Szóval a művésznek, aki szabad és nem kötelezte el magát különféle érdekeknek, kevés lehetősége van önmaga menedzselésére. Ha például a köztéri szobrokat vesszük, nem tudnak elvonatkoztatni attól, hogy szobrot csak valamilyen híres embernek vagy történelmi eseménynek lehet állítani. Angliában vagy Franciaországban pl. gyakran helyeznek el olyan alkotásokat is, amelyek nem politikai, nemzeti vagy egyéb indíttatásból készültek. Miért nem lehet Közép-Európában is kiállítani ilyen szobrokat? A művészet elvégre szabad. Vagy mégsem?
Vegyük a pályázatokat. Egy pályázatban pontosan megszabják, hogy ettől idáig, és ne tovább. Tehát már menet közben valami többletet hozzátenni nem lehet. De kevesebbet se, csak éppen annyit, amennyit a pályázat kerete megenged.

- S honnan tudja azt az ember előre, hogy milyen lesz a még meg nem született mű?

- Hát ez az, honnan is tudná? Sehonnan. Az alapgondolat az alkotás során még sok változáson megy keresztül, amíg megvalósul. Ám a pályázatnak meg kell lenni, ha törik, ha szakad. Lehet az művészeti pályázat, de a művészethez nem sok köze van, csak az üzlethez meg a pénzhez. Én magam is adtam be pályázatokat régebben. Rájöttem, hogy nem sok értelme van, mert sejtésem szerint itt is érdekeltségek működnek az elbírásánál. Lehet hogy nincs igazam, lehet hogy csak részben, de ismeretlenül nem adnak pénzt senkinek. Ahhoz pedig, hogy ismert legyél, nyomulni kell, vagy meghalni (nevet) – Liszt Ferenc mondta egyszer, amikor a hírnévről kérdezték, hogy nem elég halott ahhoz, hogy híres legyen.

- Mint művész tehát hogyan tudsz létezni ebben a világban?

- Hm, jó kérdés. Jól. (nevet) Úgy, ahogy a világ bennem létezni tud. Az élettől mindenki (én is) szükségszerűen (és nem véletlenül) kap jóból, rosszból egyaránt, de nem fele-fele arányban. Valójában az életben nincs jó vagy rossz. Egység van, ami nem egy homályos mennyországnak a mítosza, hanem a valóság, a színtiszta tudatosság maga. Örök és időtlen. Szűkre szabott az interjú kerete, hogy ezt bővebben kifejthessem. Éppen ezért tisztelettel ajánlom mindenkinek, akit érdekel „A bizonyosság jegyében“ című, a közelmúltban kiadott könyvemet. Az interneten megrendelhető az hu.united-pc.eu Könyvkiadó honlapján. Köszönöm az interjút.

_________________________________________________________________________________

Festészetemről röviden

Amikor pályámon elindultam, sokáig kerestem a nekem megfelelő kifejezésmódot. Mostanra tán elmondhatom, hogy megtaláltam valamit – képletesen szólva –  az „elveszett paradicsomból”.Véleményem szerint nem lehet jó, maradandó művészetet létrehozni a jelenben, a múlt nagyszerű, példa értékű művészetének figyelmen kívül hagyásával. Manapság azt hiszik, hogy modern absztrakt festészetre mindenki képes. Semmit nem tudva állítják, hogy szakmai tudás és művészi identitás hiányában művészetet lehet csinálni. Mindamellett azt gondolják, hogy a hagyományos, tradicionális út a művészetben elavult, idejét múlt kacat a korszerűség fétisében. Ezzel nem azt állítom, hogy korunk bármivel is jobb vagy rosszabb lenne más koroknál, csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy egy nézőpont nem lehet álláspont is valamire, amit nem ismerünk; s hogy a művészet nem kizárólag, ihlet, hit és dogma kérdése. 

Állítom, hogy sokkal mélyebb – magasabb emberi értékrendnek a letéteményese, hordozója. Az a mű, amit én jónak tartok, élettel felruházott és annak monumentalitásával jegyzett. Egyfajta életérzés reprezentánsa, hatóereje, ami az alkotás folyamatának szellemi lényegéhez tartozik, és messze túlmutat a műnek esztétikáján (szépségén) és egyetemes rangra emeli azt. Amennyiben a műalkotás nem tartalmaz valamit ama nagyszerű egyetemességből, ami mondhatnám „vallásos élet – áhítat” – nem beszélhetünk a szó nemesebb értelmében művészetről, csak annak mímeléséről.

A festő önkifejez – ami annyit tesz, hogy az élettapasztalatait önmagán keresztül leképezve vizuális, festői nyelvre „írja”. Nem igaz az a berögzült általános nézet, miszerint öncélúan, egoista – mód, csak magának alkot. A művészi alapállás, ami az alkotás folyamatának szabadságában teljesedik ki, sokkal mélyebb és értelem telibb (belső tartalom) mint azt általában tudni vélik.

Az alapgondolatot egyként határozom meg, ami sok-sok alkotáson keresztül jeleníti meg önmagát. Hol igen bonyolult, hol meg nagyon egyszerű, telített formában láttatja ugyanazt az „egy „lényeget, ami az élet.

Élet és művészet számomra szétválaszthatatlan egységet képez.

Balázs Alfréd

_______________________________________________________________

Gaál József:

Élet-képek / Balázs Alfréd képeiről...

Balázs Alfréd képein sajátos szimbolikus jelek kombinációi sorjáznak, melyek túlmutatnak lírai absztrakción. Rajzain ezek a szimbólumok szövedékké válnak, szinte élő, remegő hálóvá, amelyben sötét sziluettként egyszerű jelek dominálnak. Festményein a mély tónusú, telített színek által az éjszakát és a tengerfenék derengő világát idézi. Elvontságuk ellenére természeti képződményekre asszociálhatunk, mert a színek és az ecsetvonások, organikusan kapcsolódnak. Valójában az ürességet festem-közli a festő, majd később kiegészíti,- a telített ürességet.

A közlés alapján akár mandaláknak is láthatjuk a képeket, mert mindenhol megjelenik a szimmetria, de a centrum ritkán van középen.

Felhasad a kép, és világító színek ömlenek be a kép felhasított testén. A rajzokon sokkal légiesebben, visszafogottabban történik mind ez, a papír felületén az összekapcsolódó formák organikus struktúrája sokszor mintha tájképre utalna, az elvont jelek virágos mezőt, növénytakarót idéznek. Nem tudatos szimbólumteremtésről van szó, a geometrikus elemek és karmokat, szarvakat idéző kampós végződésű jelek kapcsolódásaiból valami antropomorf képződmény születik. Így a lírai hangvétel mellett valami mágikus, rituális hangulat is felsejlik, persze mindez csak sejtés, mert a jelszövedékből nem olvasható ki semmi konkrétum.

A taoista felfogásra utaló kijelentés: a telített semmi, amely az egyetlen fogódzó, csak a sejtések, az érzelmek világába vezet. Alapvetően költői magatartás ez, a rajzok önmaguktól fejlődnek, a motívumkincs nem verbalizálható, de mégis szimbolikus aurája van minden festménynek és rajznak. Meditációs felületek, telítve hemzsegő motívumokkal, valójában a káprázat megmutatása. Minden munka egy folyamat része, egy állandó ritmus töredéke, így az állandóság és az örök mozgás kioltja egymást, de az üresség már az elme, a lélek vagy talán a mindenen túllépő szellem megvilágosodása. A mű ez által csak eszköz, de mégis szép; vonalak formák kapcsolódása, a felületek szépsége az érzékeny faktúrák egy csöndes, merengő világba vezetnek, amely a meditáció világa.

A formák talányossága által akár játékos képzettársítások folyama is elindulhat elménkben. De ez is inkább csöndes meditáció. A rajzok egy részében megjelenik az expresszív forma, a gesztus, de ezek a jelek zárt négyszögben szorítva inkább kalligrafikus írásjelekké válnak. Önkiíró rajzi, festészeti program, de mégsem érezzük szürrealista világnak, nem érzünk disszonáns meghökkentő képzettársításokat, formaütköztetéseket. Megfoghatatlansága ellenére a rajzoknak mitikus kisugárzásuk van. Időtlen körforgás, mely egyben állandóság, de ez az állandóság nem megfagyott csend, hanem nyugalom és megbékélés.

A szemlélődő, a saját létén merengő ember a képekben rátalál önmagára, de a jelekben megbújó megfejtés csak illúzió, mert a rajzok nem a racionális világ magyarázatai, hanem a öntudatlanságba vezetnek, ahol az érzelmek uralkodnak.

A semmihez vezető út vagy ösvény a belső megtisztulás felé kell, hogy vezessen, a kép élő pólusain túlra tekintve készülnek a rajzok. Távoli messzeségek az elképzelt szférák, a belső emlékek egymáshoz közelednek és kioltják egymást. A rajz önmagában zárul, nincs kezdete és vége, föld és ég felcserélhetővé válik, nincs tér és mélység. Vonalak és formák szépségét nézve képzeletünkkel továbbszőjük ezt a világot, a rajzok által kilépünk a hétköznapokból, így betölti feladatát, mindenki saját ösvényén haladva folytatja útját.

Gaál József

festőművész

MKE Docense

About Alfred Balazs...

Alfréd Balázs was born in Losonc in 1963. He went to primary and secondary school in Fülek. In 1990 he enrolled the Painting Department for the Hungarian Academy of Arts (1990-1995). Then he attended DLAcourses at the Academy. He considers himself a painter mostly, but he is also involved in graphics and plastic art. He has had several solo and collective exhibitions, both in Hungary and abroad. He considers himself both an artist from Salgótarján and Upper Hungary. Life and art make an inseparable unit in his opinion. He uses abstract language in his art, but refuses art for arts sake. His intention is to find means to show human mythologies through the abstract forms he applies.

20. oct. 2011                                                                                                                       MMSZ

_______________________________________________________________________________


 Gondolatok  az 

"Elvont  valóság" 

K. Peák Ildikó
művészettörténész

                                                     című kiállításhoz

                                                      

Tisztelt Közönség, Kedves Vendégeink !

Egy ismerős-ismeretlen művész kiállítását nyitjuk meg ma a Nógrádi Történeti Múzeumban. Ismerős számunkra, hiszen itt él Salgótarjánban s már évek óta rendszeresen szerepel képeivel országos begyűjtésű képzőművészeti kiállításainkon. Most először mutatkozik be azonban  nálunk egyéni kiállítással, művészetéről, alkotói felfogásáról most alkothatunk először komplex képet.

Balázs Alfréd elsődlegesen festőnek tekinti magát. Piktúráját erőteljes színvilág, a végletekig leegyszerűsített formák jellemzik, melyek körvonalai jórészt túlnyúlnak a képek szélein, ezzel is a végtelenség érzetét erősítve és hordozva.

A megjelenített formák között ki kell emelnünk a négyzet különböző változatait, melyek zárt körvonalai erőt, időtlen nyugalmat árasztanak, ugyanakkor az őskor kezdetlegesen megmunkált, prehisztorikus építményeire emlékeztetnek.

E zárt alakzatok mellett felbukkannak Balázs Alfréd festményein az egyetemes emberi történet jelképei, elsődlegesen az őskortól a mai keresztény vallásokig végigkövethető kereszt forma, illetve a keleti vallások imazászlaja. Mindkét alakzat meditációra, elmélyülésre, a képek előtti hosszabb megállásra szólítja fel a nézőt.

A geometrikus motívumok és szakrális jelképek mellett Balázs Alfréd festményein megjelennek organikus motívumok is. Ezek kevéssé felismerhetően növényi, vagy állati eredetűek, inkább a létezés legősibb, egyetemes formáira emlékeztetnek bennünket, a mikrobákra, az ősi baktériumokra, melyekből minden földi élet s civilizáció ered.

Balázs Alfréd  festőművész, azonban otthon van  a grafika és a plasztika világában is.

Tus- és szénrajzain, linómetszetein a művész piktúrájában már kiérlelt, jellegzetes motívumokat ismerhetjük fel.

A tus könnyedebb technikája, felszabadultabb vonalvezetése az organikus formák megjelenítése továbbfejlesztésének kedvez. Ezek a burjánzó alakzatok a rajz eszközeinek segítségével szinte már-már önálló életre kelnek, lüktetnek,  önmagukba csavarodnak. Nem „szabadulnak el” azonban, hiszen a művész hihetetlen önfegyelemmel tartja kordában őket s e rajzokon – akár a foltszerűbb festményeken – minden vonalnak megvan a maga jelentésteli helye.

A szénrajzok – szintén a felhasznált anyag tulajdonságaiból fakadóan – a geometrikusabb jellegű festmények világához közelítenek s szintén szakrális és meditatív  jelentéstartalmakat hordoznak. A rajz természetesen más lehetőségeket kínál az alkotónak, mint a piktúra, így a festményeken már megismert nagy, erőteljes, egységes színfoltok helyét a szénrajzokon finom, rajzos szövedékháló tölti ki.

A reneszánsztól napjainkig számos festőművész próbálta meg tehetségét a plasztika világában, kísérletezve a három dimenzió nyújtotta lehetőségekkel.

Balázs Alfréd szobrai organikus, áttört, mégis önmagukba zárt formák, melyek – a festményekhez, grafikákhoz hasonlóan - nyugalmat, meditatív hangulatot sugallnak.

Talán a fentiekben elhangzottak is érzékeltetik, hogy Balázs Alfréd művészete – melynek egyfajta keresztmetszetét mutatja be most az alkotó Elvont valóság című egyéni tárlatán – rendkívül egységes. Az egyes – különböző technikával készült – alkotásokat egy nagy egészbe kovácsolja az ősi kultúrákhoz is köthető formanyelv, mely az absztrakt művészet hangján szólal meg.

Egységbe foglalja továbbá az itt bemutatott műveket s általában Balázs Alfréd művészetét az alkotó rendkívüli tudatossága, hiszen  az egyes festmények, rajzok, plasztikák különbözőségük ellenére , egymást erősítve egy határozottan megfogalmazott gondolatkör, ars poetica részei.

„Élet és művészet számomra szétválaszthatatlan egységet képez” – vallja Balázs Alfréd. „Minden mű a maga nemében elvont, akár időszámításunk előtt készült, akár napjainkban. Lényegét nem a témája határozza meg és nem is az, hogy régi-e vagy új, hanem a vizuális nyelvezete. Az a mélyebb tartalom (szín és forma) melyet magában hordoz.” – írja az alkotó e kiállításról szólva.

„A festő önkifejez – ami annyit tesz, hogy az élettapasztalatait önmagán keresztül leképezve vizuális, festői nyelvre „írja”. Nem igaz az a berögzült általános nézet, miszerint öncélúan, egoista mód, csak magának alkot… Az alapgondolatot egyként határozom meg, ami sok-sok alkotáson keresztül jeleníti meg önmagát. Hol igen bonyolult, hol meg nagyon egyszerű, telített formában láttatja ugyanazt az „egy lényeget”, ami az élet.”

Balázs Alfréd kiállításán ezt a lényeget mutatja meg nekünk. Az absztrahált formákat figyelmesen szemlélve,  az élet azon szeleteit ismerhetjük fel, melyek számunkra a legközelebb állnak, hiszen a motívumok, a színek játéka, az elvont alakzatok tág teret kínálnak  az egyéni képzeletnek. Időtlenség és modern absztrakció, talán ez lehetne a mottója e kiállításnak s a műveknek, melyek elgondolkodásra késztetnek bennünket.

Kérem, e gondolatok jegyében tekintsék meg a tárlatot s ismerkedjünk meg együtt az alkotásokkal.

K. Peák Ildikó

művészettörténész

__________________________________________________________________

SZABAD ÚJSÁG 2011.  05.04 /18. SZÁMA

Balázs Alfréd nonfiguratív világa

Interjú Balázs Alfréd  festőművésszel:

„Képeim a kimondhatatlan szubsztancia tárgyi bizonyítékai. „Meditációs objektumok”. A lét közvetlenségével felruházottak és univerzálisak” – vallja alkotásairól Balázs Alfréd, Füleken élő festőművész. Ariadné, Gilgames, Szibilla, ősi szimbólumokba ágyazva. Egyre csak ámulok, ahogy mesteri kezek szerkeszette katalógusát lapozgatom. Közben tavaly nyárra gondolok, amikor órákat beszélgettünk Füleken, a vár tövében, egy kávéházban.

– Már tizenéves koromban is érdekelt a nonfigurativitás – kezdte a képzőművész, majd így folytatta  – A fogalmat magamnak sem tudtam megmagyarázni, de éreztem, ez több annál, hogy lefestek egy csészét, csendéletet, vagy portrét. Nem kötöttem a látványhoz a dolgokat, elvonatkoztattam. Átírtam egy másik festői nyelvre, mert más nyelvet használ a figuratív és a nonfiguratív festészet. 
– Mitől értékes egy nonfiguratív alkotás? – kíváncsiskodtam. – Attól, hogy nem egyrétegű – magyarázta a festő
 –  Nem csak arról szól, hogy adott egy alak, akit a tudatomban lezárok azzal, hogy ő egy ember, hanem ad egy távlatot, melyben a tartalom többet jelent a formánál. A színek is nagyon fontosak. Mindezek együttese hozza létre a mögöttes tartalmat – sorolta Balázs Alfréd. Mindenkinek más a szép és a jó. Sóhajtott azután a 48 éves mester. 
Ha egy képet szépnek talál valaki, az nem biztos, hogy értékes. Jegyezte meg halkan. – Képeimre jó visszhangokat kapok – húzta ki magát – Azért mondják, mert ismernek, vagy attól félnek, kiderül, hogy nem értenek hozzá, nem tudom. A pozitív visszajelzések erőt adnak, hogy van értelme festeni. Attól függetlenül, hogy nem árusítok képeket – tette hozzá Balázs Alfréd, szerinte minden festő önmagát festi más-más idő-tér viszonylatban. Az alkotás folyamatában a festő olyasmit él át, amit nem érezhet az, aki nincs benne ebben a folyamatban. 
– Sokszor csak egy – egy festményemben tudok megfogalmazni valamit, és nem szavakban. Különben írónak kellene lennem – mosolygott. Vajon ő hogy csinálja? 
– Egy koncepció szerint festek, ami még az egyetemen alakult ki – avatott be az alkotó – Felépítem a képet, majd szimbólumokba foglalom. Ha nem festek, akkor is festek. Figyelem a világot, majd átszűröm, és képileg is megfogalmazódik bennem – vallott hivatásáról. Nemrég Angliában járt Balázs Alfréd. – Arra volt jó az egy év, három hónap, hogy eljutottam azokba a múzeumokba, melyek fontosak a számomra. Egyetemistaként nem arra jártunk tanulmányutakra. Most mindent bepótoltam – mesélte, amíg házuk elé értünk. A kávéházból a műtermébe jöttünk. Egy frissen elkészült olajfestmény állt a szoba közepén. Tenger, kék horizont. A tengerben valami ablak. Lényeg volt a címe, a Lényeg, sorozat egy újabb darabja.
 – Olyan, mintha egy akvárium lenne – jegyeztem meg. 
– Ez a csapda, amibe minden szemlélő belehull, mert megpróbálja valamivel azonosítani a látottakat – mosolygott megint a festő különös mosolyával.
 – El kell vonatkoztatni a tengertől, az ablaktól. Én formát és színt láttam, amikor festettem. Kékes, zöldes szürkét, egy kis pirosat, sárgát. A kép azt üzeni, hogy kevéssel sokat mondjunk. Ez a lényeg – sorolta. Megkérdeztem még, mikor fest. 
– Szinte mindig – válaszolta – Ez a dolgom. Nem munka ez, hanem a hivatásom. Amikor festek, nem érzékelem sem a külvilágot, sem önmagam. Csak festek egyfajta meditatív állapotban. A folyamat a legjobb az egészben. A kezdettől a kép befejezéséig. Amikor késznek érzem az alkotást, többé nem nyúlok hozzá. Ha úgy érzem, nincs készen, még két év múlva is előveszem – mondta azután a házuk előtt búcsúzóul. Édesanyja integett, amikor utamra indultam. Az idén februárban találkoztunk megint. Szomorú hírrel várt. Meghalt az édesanyja. 
– Minden művészet az életről szól – mondta halkan Balázs Alfréd ugyanabban a kávéházban, majd folytatta – Az alkotás független a történésektől. Ebben nem számít a halál. Nem teszek különbséget élet és halál között, attól az úgyis bekövetkezik, ha bármit csinálok – így beszélt a festő, miközben Hádész című alkotására gondoltam. – Télen hideg van a műteremben. Most szobrokat készítek. Tükrözik a festmények stílusát, reflektálnak azokra. Ezt már a szülői ház konyhájában mondta, amikor a sarokba kuporodva néztem, mint készíti gipszből érdekes szobrait. – Nem a festményeim folytatásai a szobrok, de olyan a hangulatuk. Abban bízom, hogy minőségben ugyanolyan szinten vannak, mint képek – mondta, és alkotásba révedt. Dolgozni kezdett a szobron. Nem is figyelt már, ahogy a sarokban ültem. Oakint alkonyodott.  Majd még megszólalt egyszer. 
– Nincs címe – mondta – Majd, ha kiállításra kerül, adok neki. Addig nem – tette hozzá. Csendben figyeltem miképp alakul kezei között a szobor.

Még a nyáron adta ajándékba tenyérnyi katalógusát. Benne az útja: a Somoskőújfalui Képzőművészeti Körtől a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő és mesterképző szakán át a Magyar Alkotók Országos Egyesületéig, sorban, egymás után 14 egyéni és 9 csoportos kiállítása. A legutóbbi 2008-ban Budapesten, a Millenáris Piros-Fekete Galériájában. Most tavasz van, május, és arra gondolok, itt a jó idő, és a festőművész megint dolgzoni kezd a műtermében. Olyan gyönyörű képeket, mint a Via Crucis sorozat, a Fauszt, vagy a Titokzatos Líra. 
Művészit alkotni. 
Ennyit szeretne Balázs Alfréd . Meg azt, hogy minél többen értsük festményeibe kódolt üzeneteit.

Bárány János

Fotó: Agnes Pecsi

___________________________________________________________________            

Palócföld (2008/5-6) 

Kép-tér
Bozó Andrea : Szabadság formákba zártan / Beszélgetés Balázs Alfréd 
festőművésszel  


Címlapon " Hádész" című alkotása

____________________________________________________________________

( 2006.03. 17.) L.évfolyam 11.szám

Dr Máriáss: A belső pilóta térképei 

bevezető szöveg Balázs Alfréd festőművész tárlatához

"Talán semmit sem szeretek jobban, mint sűrű ködben állni, s érezni, ahogy körbezár és átjár a nyirkos, bensőséges meleget keltő ismeretlen, vattaszerű anyag, a végtelennek tűnő foszlékony tejfátyol, a kézzelfogható semmi, amely oly közel simul, hogy szinte megfojt.

S míg a ködre gondolni oly könynyű, szavakkal leírni jóllehet már nehezebb, addig lerajzolni, megfesteni jóformán lehetetlen. Mert a köd - akár a gomolygó füst, a villogó, táncoló lángok vagy a hömpölygő felhők - állandó változásban van, léte nem más, mint a táncoló fény rejtélyes tükrözése, mintha egy vetítővászon lenne, mely a rá vetülő film nélkül maga a láthatatlan űr, ám ha rávetítjük semmijére azt, ami belül pereg, megjelenik a belső, ismeretlen, végtelen, az önmagát író film.

Balázs Alfréd képi világa e megfoghatatlan rejtélyről szól, hisz amit a papírra kivetít, nem más, mint belső ködén átszűrt filmkockák, jelenetek sokasága, amelyeken emberi arcok, városok, szobák és utcák, kiismerhetetlen, mégis finom és teljesen ismerősként ható belső terek vannak megnevezve és kimondva, olyanok, amelyeket sosem láttunk, mégis érezzük, tudjuk, hogy valósak, mint a köd, amelyben pici gyerekként álltunk, akár egy felnőtt hatalmas, gőzölgő csizmájában, vagy felnőttként figyeltük valamely szénbánya mélyéről a sötétből felszakadozó fehér titkot, amelyről tudtuk, hogy valós.

Balázs Alfréd munkájának első fázisa az öntudatlan képi rögzítés, tájak, formák, emberek, s a lélek mély öntudatlanjában rejlő formák felszínre hozatala, majd miután belső élményeinek mélyhalászaként kifogta formáit, vakmerő pilótaként száll fel a magasba, s hol beazonosíthatatlan magasságokból néz le a kiismerhetetlen, végtelen, homogénnek tűnő tájakra, hol meg lejjebb szál gépével, s városokat, utcákat, szétrobbanó szerves formákat fürkész ki, hogy azokat térképeiként megrajzolja, képeiben egyesítse. S száll magasan bent, a lélek belső térképészeként, akinek képei valós belső kontinensek, melyeket vakmerő nekirugaszkodással fedez fel, majd széleit magabiztosan vágja le, hisz tudja, hogy mit meddig kell és érdemes, hol kezdődik, s hol ér véget a lélek kifutópályája.

Alkotói munkája ezeknek a nézeteknek, rétegeknek az egymásra vetítése, építse, falazása, míg a kivehető formák és a teljesen kiismerhetetlenek közötti skálán olyan egyszerű és játékos módon mozog, hogy az zavarba ejt. Hol egész közelről vési arcunkba a szimbolikus történéseket, hol meg olyan távolról szól, mintha Daniken nézné űrhajóból az óceánok felszínén egymásba szervülő hatalmas algamezőket. A korai Dubuffet finom, aranyporból elősejlő titokzatos tájaival rokoníthatók az ő világai, amelyekben a gyermeki naivitással, közvetlenséggel és brutalitással megkarcolt alakzatok vidám őszintesége, megfékezhetetlen kalandvágya és izzó energia jelenik meg a végtelenbe feszülő terekben.

S mindezekre a finom szövetrétegekre végül rávetülnek az árnyak, a lélek legmélyebb ösvényein felfedezett sötét stigmák és szimbólumok, amelyek úgy égnek képeibe, akár izzó vassal húsunkba létünk ismerhetetlen, ám közvetlen ráismeréssel valóssá váló jelei, hol magukba tekeredő kardvirágok, hol meghasadó fekete kaktuszvirágok, hol egymást fojtogató angolnák részeiként, amelyek állandóan változó belső csendéletében egységes világképpé nőnek.

Balázs képei ott kezdődnek, ahol Daniken és Dubuffet kezet fognak, a gyermeki álomvilág és a valóság megfejthetetlen kifutópályáinak találkozásánál. Ott, ahol ő magabiztos pilótaként felszáll, s pilótafülkéjéből terepszemlét tartva megrajzolja térképeit, amelyeket követve meganynyi rétegen átutazva eljutunk az elásott kincsig, amely belső ködünk mélyen van elrejtve, s melynek felfedezése visszajuttat bennünket az ősismeretlenbe, abba a ködbe, amely gyermeki tisztaságunkat őrzi, s csak arra vár, hogy utolsó leheletünkkel ismét tüdőnkbe szívhassuk."

(Balázs Alfréd kiállítása az Erlin Galériában március 22-ig látható.)